SupperNow

Szombaton tesó jóvoltából elmentünk megnézni a Nagy Britmániát a Millenárison. Kiváncsi voltam rá úgy egyáltalán milyen egy ilyen rendezvény. A koncertet a The Puzzle kezdte, karcos-rekedt hangon. Csak három számot engedélyeztek nekik, igy elmaradt a nagy kedvencem, az "in the year twenty-five, twenty-five"... Nekem tetszett, megmozgatták a tömeget.

Aztán Nicola de Main féle divatbemutató, ahol rettentő vékony lányok vonultak, valaki megjegyezte mögöttem, "az a lány ott kicsit teltebb..." :)

Goldie Rox helyes volt, bő szoknyában, csizmában próbálta hangolni a tömeget. Néhol elment a trance felé, de látta, hogy ez ma este nem jön be... Akkor berakott valami '70-es évek beli slágert, most ez a trend, nosztalgiázunk.

Aztán jött Yonderboi "akit be sem kell mutatni" őszinte leszek nekem egyáltalán nem tetszett. Egyébként nyilatkozatai alapján szimpatikus, de nem lúdbőrőzik zenéjétől a hátam, semmi extra, semmi olyan ami erős érzelmet váltana ki belőlem. Kávéházak háttérzenéje, parara-pa-pa...

Még csak fél 11 volt, de már oszladozott a tömeg, mi kitartottunk, hogy megvárjuk a Ladytron-t. És abszolut megérte! A kőkemény '80-as éveket idézték, mind megjelenésben, mind zenében! Még a rossz hangositás ellenére is élvezhető volt. Mindenki feketében, kleopátra frizurák, piros lakk cipő, az énekesnő tündéri volt ahogy csipőre tett kézzel énekelte megállás nélkül a számokat. Igaz angol "B" vonal, de iszonyú jól esett végre igazi zenét hallgatni! Még akkor is ha a számok nagyon hasonlóak voltak, rengeteg szinti-vel, de a dobos az kitett magáért! Élőben frenetikus volt!